• Főoldal
• Kínálatunk
  • Itt jártam
  • Szlengblog
  • Muse
  • Placebo
  • Manu Chao
  • Green Day
  • Chet Baker
  • Nagyon Komoly
  • Csernobil
  
  
  • Limp Bizkit
  • Beatles
  • Bob Dylan
  • John Lennon
  • Kowalsky
  • Szocialista Punk
  
  
• Referenciáink
• Céges ajándék
• Üzletszabályzat

Tisztelt Megrendelők!

Kiadványainkat
megtalálja
az Anima, Libri
és Líra boltjaiban.

Partnereink

Szeptemberhez képest (tekintve a milánói fülledt szeptembereket) furcsa idő van: süt a nap, és kék az ég. Egy busz köröz a városban, Manu az a bandájával. Mario Sala, a Virgin Manuval (és másokkal is) foglalkozó olaszországi menedzsere éppen Rómában van, hogy egyik művészvédencének promócióját vezesse, és persze váratlanul éri a hívás Milánóból: „Figyelj csak, itt van Manu a bandájával, és a Dóm téren zenélnek!”

Manu már csak ilyen. Ebből időnként bonyodalmak, mendemondák is születnek: zenélnek erre, zenélnek arra, talán lesz itt vagy ott egy koncertjük, de az is lehet, hogy nem.. […] A 4-es stúdióba, ahol a zenei szerkesztésnek kéne folynia, nem fér be az összes zenész. A trombiták, a hatalmas nagybőgő a szintén hatalmas nagybőgőssel, Gambittal, Manu és Tonino Carotone, a pamplonai punk, akit vendégszereplőnek hívtak erre az alkalomra. Őt egyszer meglőtték a via di Renato Carosonén, és ha mindez nem volna elég, még nagy szájjal hangoztatja is. A technikusok csodát művelnek: mikrofonokat visznek a szerkesztőségbe, a bandát egy félkörben állítják fel, a közönség pedig hitetlenkedő szerkesztőkből, tébláboló munkatársakból és néhány, az utolsó pillanatban meghívott újságíróból áll. A barátok, akiket hirtelen értesíteni tudtak, még csak most esnek be. […]

És tényleg körös-körül mindenki táncol, miközben kicsit hitetlenkednek ezeken a cigányokon, akik elfoglalják a rádiót, és akik úgy veszik fel a telefont, hogy közben nem halkítják le a zenét, és akik az íróasztalra támaszkodva játszanak a gitárjukon.

A turné az Erotikánál, a negyed egyik sex shopjánál kezdődik. Szűk hely, kis színpad, a közönség mint a heringek. A következő állomás a szomszédban lévő La Cigale, melynek kicsi termében négy előadást tartanak, aztán a L’Elysée Montmartre és a New Moon következik, a zárókoncertnek pedig a Folies Pigalle ad otthont, ahonnan a banda tagjait a rajongók szinte a vállukon viszik ki. Nem is fér be az egész közönség, az utcán a külső kerületek rockerei, akik a Mano miatt jöttek, arra tévedt turistákkal és egyéb kíváncsiskodókkal keverednek. Tonio és Kropol, a trombitás és a harsonás bandavezérekként jönnek ki a helyiségből. Ezután az ütők jönnek, Manu pedig felmászik egy kamionra. Ez az az utcai koncert, ami „szabályellenes”, amit „tilos megcsinálni”, ami „zavarja a lakókat”. Valójában ez a negyed életében egy varázslatosan végződő esemény, kíséret nélkül éneklő közönséggel és a szökőkutat körbejáró trombitásokkal. A punk-musette hősei, akikről annyit hallani, két hétig itt, a kerület kellős közepén vannak. Klipet forgatnak (a szokásos Bergéronnal), és teljes hangerővel küldik az aktuális sikerszámot, a „King Kong Five”-ot, helyi tehetségekkel ismerkednek meg, olyan „nagy öreg” bárzongoristákkal, akik több ezer dalt tudnak. Egy egész negyed életét meg lehet állítani arabul énekelve egy parkoló kamion tetején.

„Marley egy nagy gyógyító (curandero), mindközül a legnagyobb. Az egyetlen, aki értelmet adott a szónak: world music, világzene. Az egyetlen, aki eljutott Afrikába, Amerikába és Európába. Nincs olyan hely a világon, ahol ne találnál egy Bob Marley-kazettát. Ő mindenki számára medicine man, mindig hatott rám. Mondhatjuk, hogy engem is ő gyógyított meg a Mano Negra feloszlása után. Amikor padlón voltam, és züllöttem, Bob Marley régi zenéi újra talpra állítottak. Persze nem értek egyet azzal, hogy a megoldás egy Jah. Minden tiszteletem az övé, de nem hiszem, hogy a megoldás ez lenne: Jah!”

Akkor mi?

„A megoldás Bob Marley.”

„Ez csak hatalmas képmutatás. Rendben, szimbolikusan fontos. De figyelem, ez csak látszat. Most, hogy kilencven éves, félig hülye, nincsenek barátai… Pinochet börtönbe megy, talán. És Kissinger? Mi is ez a nagy médiafelhajtás? Mert egy kilencvenéves hentest végre elítéltek? És órákat beszélnek róla az amerikai és európai tévék. Nem furcsa ez? A kisgyerek, Elián esete, akiért Kuba versengett az USA-val, ugyanilyen dolog. Egy szappanopera! Hány gyerek él rosszabb körülmények között Dél-Amerikában, mint Elián. Ők miért nincsenek benne a híradókban? Allende szobra, Pinochet elítélése. Jó, jelképek, amik hírverést csapnak, hogy kicsit tudatosodjon a helyzet mindenkiben. Persze, ha Pinochet lennék, jól megviccelném őket… »Hé! Hova mentek mindannyian? Én értetek dolgoztam. Milliónyi embert öltem meg miattatok, ti meg itt hagytok a szarban?« Ehelyett Pinochet talán ha két napot tölt majd egy négycsillagos cellában, míg a fiatalok, akik a katonai rezsim ellen harcoltak, akik küzdöttek a diktatúra ellen, börtönben vannak, 120 évre elítélve. Most harmincévesek, tíz éve börtönben vannak, tehát van még száztíz év hátra.. Mi értelme van?”

A zenekar: Remekül működik, igazi energiabomba, tényleg csodálatos. Mint egy új Ferrari. Először kicsit be kell járatni, óvatosan vezetni, kedvesen bánni vele. A Mano Negra a gyorsaság miatt ment tönkre, és most nem akarom ugyanezt a hibát elkövetni. Az év végén, október környékén újabb dél-amerikai turnéra indulunk. Sikerült úgy alakítanom a dolgokat, hogy ugyanazok jöjjenek velem, akik legutóbb. Így nem kellett új alkatrészeket keresnem, és azokkal helyettesítenem a jól működő gépezet darabjait. Kialakult erkölcsi rend van nálunk: én tanítok, ők tanulnak. Én vagyok a főnök, én határozom meg az irányt. Én vagyok a tanító (Soy professor), de szükségem van egy motorra, mert egyedül nem megy. Mindenki teszi a dolgát, játssza a saját zenéjét. Így senki nem mondhatja majd, hogy le kellett mondania a saját zenéjéről, mert három évig Manuhoz volt kötve. Jönnek, energiát hoznak a saját zenekaraikból, itt tanulnak, aztán a tanultakat visszaviszik a bandájukhoz. Ez tényleg egy nagyon jó csapat! Está casi perfecta… (Majdnem tökéletes…)

A Mano Negra [riói] koncertjén szerepel Jello Biafra. Az amerikai punk guruja, a Dead Kennedys alapítója, az amerikai szituacionista baloldal feltűnő figuráinak egyike, aki a San Franciscó-i polgármester-választáson indulva azzal kampányolt, hogy az állami börtönökben golfpályákat létesítsenek, a rendőrök meg kapjanak új egyenruhát (bohócjelmezt). Manu így jellemezte Biafrát: „Az emberi hülyeség minden formája elleni lázadás élő szimbóluma” – és nem tévedett. A koncert igazi happeninggé, népgyűléssé válik, egy csomó feldolgozást játszanak, mindet dühödten felturbózzák, átpolitizálják. Jello Biafra egy ügyes politikai szintézissel teszi fel az i-re a pontot, a kaliforniai énekes felmutat egy transzparenst, melyen hatalmas betűkkel ez áll: „George Bush egy rakás szar.” Jello Biafra és a Mano Negra a végső döfést a punkok között a Clash miatt népszerű szám hihetetlenül energikus feldolgozásával viszi be: az eredeti refrén helyett („I Fought the Law”) a kiírt szlogent énekelve: „George Bush egy rakás szar.”